A védikus asztrológia egyik legösszetettebb és legtöbb vitát kiváltó témája az ayanāṁśa, vagyis a trópusi és sziderikus zodiákus közötti eltérés. E jelenség megértéséhez először különbséget kell tenni a sziderikus és a trópusi év fogalma között.
A sziderikus év azt az időtartamot jelöli, amely alatt a Nap egy meghatározott rögzített csillaghoz viszonyítva visszatér ugyanarra a pozíciójára. A trópusi év ezzel szemben az egymást követő tavaszpontok közötti időt méri, vagyis a Nap visszatérését a mozgó Kos 0°-hoz. A két év hossza azonban nem azonos. A különbség oka a precesszió — szanszkrit szóval ayanachalāna —, amely a Föld forgástengelyének lassú eltolódását jelenti.
A Föld egyenlítői síkja finom, több tízezer éves ciklusban elfordul az ekliptika síkjához képest, s ennek következtében a tavaszpont évről évre hátrál az állatövi csillagképek között. A jelenséget a nyugati világban Hipparkhosz írta le i. e. 150 körül, de a hindu csillagászati hagyomány jóval korábbi ismeretet őriz róla.
A Surya Siddhānta — a világ egyik legrégebbi csillagászati szövege — már részletesen tárgyalja az ún. krāntipāta mozgását, vagyis az egyenlítő és az ekliptika metszéspontjának eltolódását. A mű kommentátora, Bhāskara 600 körül úgy értelmezi, hogy egy Mahāyuga során a bhachakra (zodiákus) hatszázszor hintázik előre és hátra, minden ingás 27°-nyi távolságot járva be. Az ingások peremén jelöli ki az ayanāṁśa váltakozó értékeit, a mozgó és a rögzített zodiákus közötti fáziseltérést. A különféle csillagászok más-más éves precessziós értéket adtak meg. – Aryabhatta és Parāśara: 46,5" ívmásodperc/év – Munjala és Bhāskara: 59,9" ívmásodperc/év – Newcomb (1850): 50,262" másodperc/év A modern világ leggyakrabban hivatkozott értékei nagyrészt Newcomb számításain alapulnak. A legelfogadottabb kortárs érték 50,27" másodperc/év körül mozog. A vita azonban nem csupán az eltérés sebességéről szól, hanem arról a konkrét időpontról is, amikor a mozgó (trópusi) és a rögzített (sziderikus) zodiákus utoljára teljesen egybeesett.
A különféle hagyományok szerint ez az esemény: – Varāhamihira és Kalidāsa értelmezése alapján kb. 200 körül; – Fagan számításai szerint 215-ben; – Lahiri szerint 285-ben történt meg, amely az ún. Lahiri–ayanāṁśa modern kiindulópontja lett. A Surya Siddhānta szerint a mérés kulcspontja a Chitrā (Spica) csillag, amely az ókori kultúrákban a Víz jegyének 29°-án, a hindu hagyományban pedig 180°-os hosszúságon állt.
Ez a csillag képezi ma is a sziderikus hosszúság viszonyítási alapját. Az ayanāṁśa kérdésének gyakorlati fontosságát a védikus asztrológus nem kerülheti meg. A horoszkópok értelmezése során akár néhány ívperc eltérés is jelentősen módosíthatja az ascendens, a navāṁśa és más finom osztások eredményeit. Különféle ayanāṁśa-rendszerek alakultak ki — Lahiri, Raman, Krishnamurti, Yukteswar, és mások —, amelyek mind eltérő kiindulópontból számolnak. Mivel a precesszió valós mozgása nem tökéletesen egyenletes — a Föld pályáját befolyásoló precessziós és nutációs erők hullámszerű ingadozást hoznak létre —, a teljesen pontos, örökérvényű ayanāṁśa meghatározása pusztán csillagászatilag nem lehetséges.
Ezért a védikus asztrológia gyakorlati módszere a tapasztalati összevetés: azt az ayanāṁśát kell alkalmazni, amely a legtöbb horoszkópban ad bizonyíthatóan működő eredményt. Érdemes észrevenni azt a történelmi ritmust is, amelyet a precesszió nagyobb léptékei jelölnek ki. Egy állatövi csillagkép áthaladásához körülbelül 960 év szükséges. Az ayanāṁśa Asvinība i. e. 668 körül lépett, és a korszak egybeesett India szellemi átalakulásával. Amikor az Uttarabhādrában járt (kb. 1256 körül), éppen a muszlim hódítások stabilizációját találjuk.
A csillagkép felének átlépése 1708-ra esik, a brit gyarmati uralom kibontakozásával. Az Uttarabhādrā utolsó negyedének vége, 1945 pedig egy világkorszak lezárását hozta: a háború végét és a gyarmati birodalmak felbomlását. E történeti egybeesések is azt sugallják, hogy a két zodiákus találkozása nem csupán csillagászati adat, hanem korszakváltások jelölője is lehet. Ebből következően sok kutató szerint az egybeesés valós időpontja 292 körül lehetett.
Az ayanāṁśa tehát nem csupán számtani különbség: a védikus időszemlélet egyik kulcsa. Kapocs a földi idő és a kozmikus ciklusok között, olyan tengely, amelyhez minden további számítás és értelmezés igazodik. E fejezet célja az volt, hogy megmutassa, mennyi réteg és mennyi hagyomány épül erre a látszólag egyszerű fogalomra – és hogy az ayanāṁśa megértése nélkül a védikus asztrológia egész rendszere lecsúszik eredeti helyéről.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése