A Sri Isopanisad a száznyolc Upanisad legragyogóbb gyöngyszeme, a személyesség univerzális természetéről szóló alapvető védikus tanításokat foglalja össze. Íme a tizenegyedik mantrája:
Csak az emelkedhet felül az ismétlődő születés és halál befolyásán és élvezheti maradéktalanul a halhatatlanság áldását, aki egyszerre képes a tudatlanság és a transzcendentális tudás útján haladni.
MAGYARÁZAT: Amióta csak az anyagi világ létezik, mindenki azon igyekszik, hogy örök életre tegyen szert. A természet törvényei azonban olyan kegyetlenek, hogy a halált eddig még soha senki sem kerülhette el. Senki nem akar meghalni, és senki nem akar megöregedni vagy megbetegedni, ám a természet törvényei senkit sem kímélnek: senki sem kerülheti el az öregkort, a betegséget és a halált. Ez a probléma az anyagi tudomány fejlődésével sem oldódott meg. Az anyagi tudomány képes arra, hogy felfedezze az atombombát, s ezzel felgyorsítsa a halál folyamatát, ám eddig még semmi olyat nem sikerült feltalálnia, amivel megmenthetné az embert az öregkor, a betegségek és a halál kegyetlen kezétől.
A Puránákból megismerhetjük HiranyakaŞipu király történetét. HiranyakaŞipu mindent elért, amit ebben a világban az ember csak elérhet. Anyagi javaival és anyagi tudásának erejével aztán le akarta győzni a kegyetlen halált, ezért meditációba fogott. Olyan komoly meditációba merült, hogy misztikus ereje megzavarta az összes bolygórendszer lakóinak életét. Ezzel arra kényszerítette Brahmá félistent, az univerzum teremtőjét, hogy jelenjen meg előtte, s azt az áldást kérte tőle, hogy hadd válhasson amarává, halhatatlanná. Brahmá azonban azt felelte, hogy nem adhat neki ilyen áldást, hiszen még ő, az anyagi világ teremtője, minden bolygó ura sem amara. Ahogyan a Bhagavad-gít (8.17) is megerősíti, Brahm§ hosszú ideig él, ám ez nem jelenti azt, hogy halhatatlan.
A hiranya szó aranyat jelent, a kaŞipu pedig puha ágyat. A ravasz királyt egyedül ez a két dolog érdekelte — a pénz és a nők —, s azért akart halhatatlanná válni, hogy mindörökre élvezhesse őket. Számos áldást kért Brahm§tól abban a reményben, hogy közvetve mégis teljesülhet a vágya, és halhatatlanná válik. Miután Brahm§ megmondta, hogy nem tud halhatatlanságot adni neki, azt kérte tőle, hogy ne ölhesse meg se ember, se állat, se félisten, azaz senki a nyolcmillió-négyszázezer fajta élőlény közül; hogy ne halhasson meg se földön, se levegőben, se vízben, végül pedig azt, hogy ne győzhesse le semmilyen fegyver. Ostobán azt hitte, ezen áldások birtokában megmenekülhet a haláltól. Brahm§ától meg is kapott mindent, amit kért, végül mégis meg kellett halnia: az Istenség Személyiségének félig oroszlán, félig ember inkarnációja, Nrisimhadeva ölte meg. Az Úr semmilyen fegyvert nem használt, hiszen a karmaival végzett vele, és nem is a földön érte utol a halál: a csodálatos élőlény, akiről HiranyakaŞipu el sem tudta képzelni, ki lehet, az ölében tépte szét.
Mindebből azt kell megértenünk, hogy még HiranyakaŞipu, a legnagyobb, leghatalmasabb materialista sem válhatott halhatatlanná, bárhogy is igyekezett. Mit tehetnének akkor napjaink parányi HiraŁyakaŞipujai, akiknek minden pillanatban meghiúsulnak a tervei?
Az ÍŞopanisad arra tanít bennünket, hogy ne egyoldalú törekvések révén próbáljuk megnyerni a létért vívott harcot. Mindenki erejét megfeszítve küzd a fennmaradásért, ám a természet törvényei olyan szigorúak és kérlelhetetlenek, hogy senki sem győzheti le őket. Ahhoz, hogy örök életűek lehessünk, fel kell készülnünk arra, hogy visszatérjünk Istenhez.
Az Istenhez való visszatérés folyamata a tudás külön ágát képezi, amit olyan
kinyilatkoztatott szentírásokból kell elsajátítani, mint például az Upanisadok, a Vedánta-sutra, a Bhagavad-gítá és a Srímad-Bhágavatam. Aki boldog akar lenni ebben az életében, és anyagi teste elhagyása után örök, gyönyörteli életre vágyik, annak tanulmányoznia kell ezeket a szentírásokat, és transzcendentális tudásra kell szert tennie. A feltételekhez kötött élőlény megfeledkezett Istennel való kapcsolatáról, és ostobaságában azt gondolja, nem létezik semmi más, csak az a hely, ahol erre a rövid időre megszületett. Az Úr kegyesen nekünk adta a szentírásokat — Indiában az említett írásokat, más országokban pedig másokat —, hogy a feledékeny élőlénynek emlékezetébe idézze: nem az anyagi világ az otthona. Az élőlény lelki lény, és csakis akkor lehet boldog, ha visszatér lelki otthonába.
Az Istenség Személyisége néha elküldi birodalmából igaz szolgáit, hogy elterjesszék üzenetét, s így mindenki visszatérhessen Hozzá, néha pedig Maga jön el, hogy eleget tegyen e feladatnak. Mivel minden élőlény az Ő szeretett gyermeke és szerves része, Ő még nálunk is szomorúbb, amikor folytonosan szenvedni lát bennünket anyagi, feltételekhez kötött helyzetünkben. Az anyagi világ nyomorúsága arra szolgál, hogy közvetve emlékeztessen bennünket: semmi közünk az élettelen anyaghoz. Az intelligens élőlény általában felfigyel ezekre az üzenetekre, és a vidyá, a transzcendentális tudás megszerzésére törekszik. Az emberi élet kínálja a legjobb lehetőséget arra, hogy elmélyedjünk a lelki tudományban. Azokat, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, narádhamáknak, a leghitványabb embereknek nevezik.
Az avidyá, az érzékkielégítést szolgáló anyagi tudás gyarapításának útja az ismétlődő születés és halál útja. Az élőlény léte lelki, ezért nem születik és nem hal meg. A születés és a halál csupán külső burkára, a testre jellemző. Amikor meghal, az olyan, mintha levetné a ruháját, amikor pedig megszületik, mintha újra felöltözne. Az ostoba élőlények, akik az avidyá, a tudatlanság rabjai, nem is bánják a rájuk váró kegyetlen sorsot. Az illuzórikus energia bűvöletében újra és újra csak szenvedésben van részük, de semmit nem tanulnak abból, amit a természet törvényei tanítanak nekik.
A vidyá, a transzcendentális tudás éppen ezért nagyon fontos az ember számára. Beteges, anyagi feltételekhez kötött létünk során az érzékkielégítést a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell. Az anyagi test jelentette feltételek között a korlátlan érzékkielégítés tudatlansághoz és halálhoz vezet. Az élőlény lelki érzékekkel rendelkezik: eredeti, lelki formájában ugyanúgy megvannak azok az érzékszervei, melyek most anyagiakként nyilványulnak meg, mert az anyagi test és az elme befedi őket. Az anyagi érzékek működése az eredeti, lelki érzékek működésének eltorzult tükröződése. Beteges helyzetében a lelket befedi az anyag, és anyagi cselekedeteket végez. Az érzékek csak akkor juthatnak valódi élvezethez, ha az élőlény kigyógyul a materializmus betegségéből. Tiszta lelki formánkban, minden anyagi szennyeződéstől mentesen, az érzékeknek valódi élvezetben lehet részük. Egy betegnek vissza kell nyernie az egészségét, mielőtt igazán tapasztalni akarja az érzékek örömét. Az emberi élet célja tehát nem ez az eltorzult érzékkielégítés kell hogy legyen, hanem az, hogy kigyógyuljunk az anyagi betegségből. Ha valaki csak súlyosbítani akarja ezt a betegséget, az nem sok tudásra vall, inkább avidyáról, tudatlanságról árulkodik.
Ha valakinek negyvenfokos láza van, és egészséges akar lenni, akkor nem az a dolga, hogy negyvenkét fokosra emelje a lázát, hanem hogy lecsökkentse a normális 36,6-ra. Ez legyen az emberi élet célja. A materialista civilizáció legújabb törekvése az, hogy e lázas állapotban, az anyagi léthelyzetben még magasabbra szökjön a hőmérő higanyszála, ami már amúgy is elérte a negyvenkét fokot az atomenergiának köszönhetően, az ostoba politikusok meg közben sírnak és jajgatnak, hogy a világnak bármelyik pillanatban vége lehet. Ez az eredménye annak, ha a társadalom az anyagi tudományok terén fejlődik csupán, az élet legfontosabb területét, a lelki tudást pedig elhanyagolja. A Srí ľŞopanisad figyelmeztet bennünket, hogy ne kövessük ezt a veszélyes utat, ami a halálba vezet. Ellenkezőleg: járjuk inkább a lelki tudás gyarapításának útját, hogy egyszer s mindenkorra kiszabadulhassunk a kegyetlen halál kezei közül.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell hagynunk minden olyan cselekedettel, amelynek célja a test fenntartása. Lehetetlen felhagynunk a cselekvéssel, mint ahogyan a testhőmérséklettől sem szabadulhatunk meg, amikor egy betegségből próbálunk kilábalni. Ha már ilyen rossz vásárt csináltunk ezzel a testtel, legalább igyekezzünk a legjobb hasznát venni — így jellemezhetnénk a legtalálóbban a helyzetet. Ahhoz, hogy lelki tudásunkat gyarapítsuk, szükségünk van a test és az elme segítségére, ezért ha célba akarunk érni, gondoskodnunk kell a testünkről és az elménkről. Fenn kell tartanunk a normális, 36,6 fokos testhőmérsékletet. India nagy bölcsei és szentjei ezt úgy igyekeznek elérni, hogy megfelelő arányban törekszenek a lelki és az anyagi tudás megszerzésére. Ők sohasem fecsérelnék emberi intelligenciájukat beteges érzékkielégítésre.
Az ember tetteit, melyeket az érzékkielégítésre való hajlama tesz betegessé, a Védák a felszabadulás elveivel szabályozzák. Ebben a rendszerben a vallás, az anyagi gyarapodás, az érzékkielégítés és a felszabadulás egyaránt szerepet játszik, napjaink emberét azonban nem érdekli a vallás vagy a felszabadulás. Egyetlen célja van csupán: az érzékkielégítés, és állandóan azon töri a fejét, hogy ennek megvalósításához hogyan kereshetne minél több pénzt. Vannak olyan félrevezetett emberek, akik azt hiszik, hogy a vallásra csak az érzékkielégítéshez elengedhetetlen anyagi gyarapodás miatt van szükség. Így aztán annak érdekében, hogy még haláluk után, a mennyekben is érzéki örömöket élvezhessenek, követnek valamilyen vallási rendszert. A vallásnak azonban nem ez a célja. A vallás útja valójában az önmegvalósítást szolgálja, anyagi gyarapodásra pedig csak azért van szükség, hogy a testünket egészséges állapotban tartsuk. Az embernek csupán annak érdekében kell egészséges életet élnie és józanul gondolkodnia, hogy vidyára, valódi tudásra tehessen szert. Ez az emberi élet célja, nem pedig az, hogy öszvér módjára robotoljunk, vagy hogy az érzékkielégítés érdekében az avidyát műveljük.
A vidyá útját a legtökéletesebb formában a Srímad-Bhágavatam írja le, amely arra tanítja az emberi lényt, hogy életét szentelje az Abszolút Igazság utáni kutatásnak. Az Abszolút Igazságot lépésről lépésre valósíthatjuk meg, először mint Brahmant, aztán mint Paramátmát, végül pedig mint az Istenség Személyiségét. Az Abszolút Igazságot az a felvilágosult ember értheti meg, aki a Bhagavad-gítá előző mantrában ismertetett tizennyolc elvének követése által tudásra tesz szert, és megszabadul a ragaszkodástól. E tizennyolc elv legfontosabb célja az, hogy az ember elnyerje az Istenség Személyiségének transzcendentális odaadó szolgálatát. Bármelyik társadalmi osztályhoz tartozzon is valaki, igyekeznie kell, hogy elsajátítsa az Úrnak végzett odaadó szolgálat művészetét.
Azt az utat, ami minden kétséget kizáróan a vidy§ eléréséhez vezet, Sríla Rúpa Gosvámí írja le Bhakti-rasámrita-sindhu c. művében, amit mi Az odaadás nektárja címmel adtunk közre. A vidyá kultúráját a Srímad-Bhágavatam (1.2.14) a következőképpen foglalja össze:
tasmád ekena manasá
bhagaván sátvatá° pati¤
Şrotavya¤ kírtitavyaŞ ca
dhyeya¤ pˇjyaŞ ca nityadá
„Ezért az embernek lankadatlan figyelemmel állandóan hallania kell az Istenség Személyiségéről, emlékeznie kell Rá, valamint dicsőítenie és imádnia kell Őt, aki a bhakták védelmezője.”
Ha a vallás, az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés nem az Úr odaadó szolgálatának elnyerését célozza, akkor mindegyik a tudatlanság egy-egy formája csupán, ahogy arra a Srí ľŞopanisad következő mantrái is rámutatnak.
Csak az emelkedhet felül az ismétlődő születés és halál befolyásán és élvezheti maradéktalanul a halhatatlanság áldását, aki egyszerre képes a tudatlanság és a transzcendentális tudás útján haladni.
MAGYARÁZAT: Amióta csak az anyagi világ létezik, mindenki azon igyekszik, hogy örök életre tegyen szert. A természet törvényei azonban olyan kegyetlenek, hogy a halált eddig még soha senki sem kerülhette el. Senki nem akar meghalni, és senki nem akar megöregedni vagy megbetegedni, ám a természet törvényei senkit sem kímélnek: senki sem kerülheti el az öregkort, a betegséget és a halált. Ez a probléma az anyagi tudomány fejlődésével sem oldódott meg. Az anyagi tudomány képes arra, hogy felfedezze az atombombát, s ezzel felgyorsítsa a halál folyamatát, ám eddig még semmi olyat nem sikerült feltalálnia, amivel megmenthetné az embert az öregkor, a betegségek és a halál kegyetlen kezétől.
A Puránákból megismerhetjük HiranyakaŞipu király történetét. HiranyakaŞipu mindent elért, amit ebben a világban az ember csak elérhet. Anyagi javaival és anyagi tudásának erejével aztán le akarta győzni a kegyetlen halált, ezért meditációba fogott. Olyan komoly meditációba merült, hogy misztikus ereje megzavarta az összes bolygórendszer lakóinak életét. Ezzel arra kényszerítette Brahmá félistent, az univerzum teremtőjét, hogy jelenjen meg előtte, s azt az áldást kérte tőle, hogy hadd válhasson amarává, halhatatlanná. Brahmá azonban azt felelte, hogy nem adhat neki ilyen áldást, hiszen még ő, az anyagi világ teremtője, minden bolygó ura sem amara. Ahogyan a Bhagavad-gít (8.17) is megerősíti, Brahm§ hosszú ideig él, ám ez nem jelenti azt, hogy halhatatlan.
A hiranya szó aranyat jelent, a kaŞipu pedig puha ágyat. A ravasz királyt egyedül ez a két dolog érdekelte — a pénz és a nők —, s azért akart halhatatlanná válni, hogy mindörökre élvezhesse őket. Számos áldást kért Brahm§tól abban a reményben, hogy közvetve mégis teljesülhet a vágya, és halhatatlanná válik. Miután Brahm§ megmondta, hogy nem tud halhatatlanságot adni neki, azt kérte tőle, hogy ne ölhesse meg se ember, se állat, se félisten, azaz senki a nyolcmillió-négyszázezer fajta élőlény közül; hogy ne halhasson meg se földön, se levegőben, se vízben, végül pedig azt, hogy ne győzhesse le semmilyen fegyver. Ostobán azt hitte, ezen áldások birtokában megmenekülhet a haláltól. Brahm§ától meg is kapott mindent, amit kért, végül mégis meg kellett halnia: az Istenség Személyiségének félig oroszlán, félig ember inkarnációja, Nrisimhadeva ölte meg. Az Úr semmilyen fegyvert nem használt, hiszen a karmaival végzett vele, és nem is a földön érte utol a halál: a csodálatos élőlény, akiről HiranyakaŞipu el sem tudta képzelni, ki lehet, az ölében tépte szét.
Mindebből azt kell megértenünk, hogy még HiranyakaŞipu, a legnagyobb, leghatalmasabb materialista sem válhatott halhatatlanná, bárhogy is igyekezett. Mit tehetnének akkor napjaink parányi HiraŁyakaŞipujai, akiknek minden pillanatban meghiúsulnak a tervei?
Az ÍŞopanisad arra tanít bennünket, hogy ne egyoldalú törekvések révén próbáljuk megnyerni a létért vívott harcot. Mindenki erejét megfeszítve küzd a fennmaradásért, ám a természet törvényei olyan szigorúak és kérlelhetetlenek, hogy senki sem győzheti le őket. Ahhoz, hogy örök életűek lehessünk, fel kell készülnünk arra, hogy visszatérjünk Istenhez.
Az Istenhez való visszatérés folyamata a tudás külön ágát képezi, amit olyan
kinyilatkoztatott szentírásokból kell elsajátítani, mint például az Upanisadok, a Vedánta-sutra, a Bhagavad-gítá és a Srímad-Bhágavatam. Aki boldog akar lenni ebben az életében, és anyagi teste elhagyása után örök, gyönyörteli életre vágyik, annak tanulmányoznia kell ezeket a szentírásokat, és transzcendentális tudásra kell szert tennie. A feltételekhez kötött élőlény megfeledkezett Istennel való kapcsolatáról, és ostobaságában azt gondolja, nem létezik semmi más, csak az a hely, ahol erre a rövid időre megszületett. Az Úr kegyesen nekünk adta a szentírásokat — Indiában az említett írásokat, más országokban pedig másokat —, hogy a feledékeny élőlénynek emlékezetébe idézze: nem az anyagi világ az otthona. Az élőlény lelki lény, és csakis akkor lehet boldog, ha visszatér lelki otthonába.
Az Istenség Személyisége néha elküldi birodalmából igaz szolgáit, hogy elterjesszék üzenetét, s így mindenki visszatérhessen Hozzá, néha pedig Maga jön el, hogy eleget tegyen e feladatnak. Mivel minden élőlény az Ő szeretett gyermeke és szerves része, Ő még nálunk is szomorúbb, amikor folytonosan szenvedni lát bennünket anyagi, feltételekhez kötött helyzetünkben. Az anyagi világ nyomorúsága arra szolgál, hogy közvetve emlékeztessen bennünket: semmi közünk az élettelen anyaghoz. Az intelligens élőlény általában felfigyel ezekre az üzenetekre, és a vidyá, a transzcendentális tudás megszerzésére törekszik. Az emberi élet kínálja a legjobb lehetőséget arra, hogy elmélyedjünk a lelki tudományban. Azokat, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, narádhamáknak, a leghitványabb embereknek nevezik.
Az avidyá, az érzékkielégítést szolgáló anyagi tudás gyarapításának útja az ismétlődő születés és halál útja. Az élőlény léte lelki, ezért nem születik és nem hal meg. A születés és a halál csupán külső burkára, a testre jellemző. Amikor meghal, az olyan, mintha levetné a ruháját, amikor pedig megszületik, mintha újra felöltözne. Az ostoba élőlények, akik az avidyá, a tudatlanság rabjai, nem is bánják a rájuk váró kegyetlen sorsot. Az illuzórikus energia bűvöletében újra és újra csak szenvedésben van részük, de semmit nem tanulnak abból, amit a természet törvényei tanítanak nekik.
A vidyá, a transzcendentális tudás éppen ezért nagyon fontos az ember számára. Beteges, anyagi feltételekhez kötött létünk során az érzékkielégítést a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell. Az anyagi test jelentette feltételek között a korlátlan érzékkielégítés tudatlansághoz és halálhoz vezet. Az élőlény lelki érzékekkel rendelkezik: eredeti, lelki formájában ugyanúgy megvannak azok az érzékszervei, melyek most anyagiakként nyilványulnak meg, mert az anyagi test és az elme befedi őket. Az anyagi érzékek működése az eredeti, lelki érzékek működésének eltorzult tükröződése. Beteges helyzetében a lelket befedi az anyag, és anyagi cselekedeteket végez. Az érzékek csak akkor juthatnak valódi élvezethez, ha az élőlény kigyógyul a materializmus betegségéből. Tiszta lelki formánkban, minden anyagi szennyeződéstől mentesen, az érzékeknek valódi élvezetben lehet részük. Egy betegnek vissza kell nyernie az egészségét, mielőtt igazán tapasztalni akarja az érzékek örömét. Az emberi élet célja tehát nem ez az eltorzult érzékkielégítés kell hogy legyen, hanem az, hogy kigyógyuljunk az anyagi betegségből. Ha valaki csak súlyosbítani akarja ezt a betegséget, az nem sok tudásra vall, inkább avidyáról, tudatlanságról árulkodik.
Ha valakinek negyvenfokos láza van, és egészséges akar lenni, akkor nem az a dolga, hogy negyvenkét fokosra emelje a lázát, hanem hogy lecsökkentse a normális 36,6-ra. Ez legyen az emberi élet célja. A materialista civilizáció legújabb törekvése az, hogy e lázas állapotban, az anyagi léthelyzetben még magasabbra szökjön a hőmérő higanyszála, ami már amúgy is elérte a negyvenkét fokot az atomenergiának köszönhetően, az ostoba politikusok meg közben sírnak és jajgatnak, hogy a világnak bármelyik pillanatban vége lehet. Ez az eredménye annak, ha a társadalom az anyagi tudományok terén fejlődik csupán, az élet legfontosabb területét, a lelki tudást pedig elhanyagolja. A Srí ľŞopanisad figyelmeztet bennünket, hogy ne kövessük ezt a veszélyes utat, ami a halálba vezet. Ellenkezőleg: járjuk inkább a lelki tudás gyarapításának útját, hogy egyszer s mindenkorra kiszabadulhassunk a kegyetlen halál kezei közül.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell hagynunk minden olyan cselekedettel, amelynek célja a test fenntartása. Lehetetlen felhagynunk a cselekvéssel, mint ahogyan a testhőmérséklettől sem szabadulhatunk meg, amikor egy betegségből próbálunk kilábalni. Ha már ilyen rossz vásárt csináltunk ezzel a testtel, legalább igyekezzünk a legjobb hasznát venni — így jellemezhetnénk a legtalálóbban a helyzetet. Ahhoz, hogy lelki tudásunkat gyarapítsuk, szükségünk van a test és az elme segítségére, ezért ha célba akarunk érni, gondoskodnunk kell a testünkről és az elménkről. Fenn kell tartanunk a normális, 36,6 fokos testhőmérsékletet. India nagy bölcsei és szentjei ezt úgy igyekeznek elérni, hogy megfelelő arányban törekszenek a lelki és az anyagi tudás megszerzésére. Ők sohasem fecsérelnék emberi intelligenciájukat beteges érzékkielégítésre.
Az ember tetteit, melyeket az érzékkielégítésre való hajlama tesz betegessé, a Védák a felszabadulás elveivel szabályozzák. Ebben a rendszerben a vallás, az anyagi gyarapodás, az érzékkielégítés és a felszabadulás egyaránt szerepet játszik, napjaink emberét azonban nem érdekli a vallás vagy a felszabadulás. Egyetlen célja van csupán: az érzékkielégítés, és állandóan azon töri a fejét, hogy ennek megvalósításához hogyan kereshetne minél több pénzt. Vannak olyan félrevezetett emberek, akik azt hiszik, hogy a vallásra csak az érzékkielégítéshez elengedhetetlen anyagi gyarapodás miatt van szükség. Így aztán annak érdekében, hogy még haláluk után, a mennyekben is érzéki örömöket élvezhessenek, követnek valamilyen vallási rendszert. A vallásnak azonban nem ez a célja. A vallás útja valójában az önmegvalósítást szolgálja, anyagi gyarapodásra pedig csak azért van szükség, hogy a testünket egészséges állapotban tartsuk. Az embernek csupán annak érdekében kell egészséges életet élnie és józanul gondolkodnia, hogy vidyára, valódi tudásra tehessen szert. Ez az emberi élet célja, nem pedig az, hogy öszvér módjára robotoljunk, vagy hogy az érzékkielégítés érdekében az avidyát műveljük.
A vidyá útját a legtökéletesebb formában a Srímad-Bhágavatam írja le, amely arra tanítja az emberi lényt, hogy életét szentelje az Abszolút Igazság utáni kutatásnak. Az Abszolút Igazságot lépésről lépésre valósíthatjuk meg, először mint Brahmant, aztán mint Paramátmát, végül pedig mint az Istenség Személyiségét. Az Abszolút Igazságot az a felvilágosult ember értheti meg, aki a Bhagavad-gítá előző mantrában ismertetett tizennyolc elvének követése által tudásra tesz szert, és megszabadul a ragaszkodástól. E tizennyolc elv legfontosabb célja az, hogy az ember elnyerje az Istenség Személyiségének transzcendentális odaadó szolgálatát. Bármelyik társadalmi osztályhoz tartozzon is valaki, igyekeznie kell, hogy elsajátítsa az Úrnak végzett odaadó szolgálat művészetét.
Azt az utat, ami minden kétséget kizáróan a vidy§ eléréséhez vezet, Sríla Rúpa Gosvámí írja le Bhakti-rasámrita-sindhu c. művében, amit mi Az odaadás nektárja címmel adtunk közre. A vidyá kultúráját a Srímad-Bhágavatam (1.2.14) a következőképpen foglalja össze:
tasmád ekena manasá
bhagaván sátvatá° pati¤
Şrotavya¤ kírtitavyaŞ ca
dhyeya¤ pˇjyaŞ ca nityadá
„Ezért az embernek lankadatlan figyelemmel állandóan hallania kell az Istenség Személyiségéről, emlékeznie kell Rá, valamint dicsőítenie és imádnia kell Őt, aki a bhakták védelmezője.”
Ha a vallás, az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés nem az Úr odaadó szolgálatának elnyerését célozza, akkor mindegyik a tudatlanság egy-egy formája csupán, ahogy arra a Srí ľŞopanisad következő mantrái is rámutatnak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése